Grecsó Krisztián csupaszív Hannája empátiára, tudatosságra és nyitottságra tanít: „A saját vágyakkal, a függetlenség elemi erejével nehéz mit kezdeni. A különbségekkel. Hogy mindezek ellenére Hanna valószínűleg nem akar majd író lenni, a könyvszakmában dolgozni, ahogy a színpad sem érdekli. A másság az ijesztő, a tőlünk eltérő akarat. Mi, az anyjával túlzottan is diszkrétek vagyunk, akkor is, ha belül érezzük, másképpen is lehetne.”
Ti mit tanultatok, tanultok a gyerekeitektől?
„Igazából azt a banalitást a legnehezebb elhinni, hogy a gyerek nem én vagyok. Nem az én megfiatalodott énem, apró kezem, nem az én folytatódó álmaim. És most nem arra gondolok, hogy mint minden szülő, azt tudom adni, amim van, és néha ezt jó látni – nálunk is, másoknál is.
Ha idejön Hanna szobáját építeni két Laci asztalos, apja és fia és munka közben szeretettel ugratják egymást, akkor megmelegszik tőle szülői szívem.
Hanna bármikor kikéri magának, ha azt kérdezik tőle, tudja-e, melyik apa könyve. Ilyenkor dacból megmutatja a friss Nobel-díjas köteteit, ezeknek a borítóját anya tervezte, Darvasi szomszéd könyveit, ezeket meg a Laci bácsi írta, aki mindig huncutkodik és gyakran füllent, de szokott adni kacsát. Ez pedig a Nyáry bácsi új könyve, akinek őrült finom a paprikáskrumplija. Általában tisztelettel adóznak a tájékozottság előtt a boltos kollégák. Ahogy a zenész barátok is önfeledt örömmel nézik, ahogy Hanna a kihűlt színpadon szétszedi és precízen elpakolja a hangolót meg az előerősítőt az „epetes” (effektes) táskába… De ez mind utánzás és belenövés, a tanulási folyamat izmos és fontos részei. Amilyen, mondjuk, a közös mustárfőzés anyával (aki a Dragomán receptek mellett most Mautner rajongó is lett), szóval lehet együtt áztatni, pácolni, passzírozni dögivel.
A saját vágyakkal, a függetlenség elemi erejével nehéz mit kezdeni. A különbségekkel. Hogy mindezek ellenére Hanna valószínűleg nem akar majd író lenni, a könyvszakmában dolgozni, ahogy a színpad sem érdekli. A másság az ijesztő, a tőlünk eltérő akarat. Mi, az anyjával túlzottan is diszkrétek vagyunk, akkor is, ha belül érezzük, másképpen is lehetne. Hanna egyik este bátran átkopogott a szomszédba Zsuzsa nénihez, hogy áthívja, nézze meg a sokat emlegetett saját szobáját, bújjon be a kuckóba, kártyázzon. Aztán meginvitálta vacsorára, meg persze Bogit is, a legjobb barátnőjét, aki már egyetemista nagylány, de egész délutánokat kuncognak át együtt. Körbenézett, öten ültünk az asztalnál, és szívből nevetünk, ő meg közölte, hogy ezt szereti, így szeret enni, ha sokan együtt vagyunk. És akkor szinte elszégyelltem magam, miért lettünk mi ilyen kérgesen felnőttek, hogy nem jutott eszünkbe máskor is áthívni Zsuzsát egy házikolbász kóstolóra vagy egy cent gyomorkeserűsre.
Egyik délután a „messzi” játszótérről tekertünk haza, megnéztük a Vasasban edző fiúkat, kötél hintáztunk a Kassák utcában, és már a hazamenetelért rimánkodtam, amikor a trambulinból kilépve azt kérdezte, „rosszat is lehet álmodni?” Bólintottam, sajnos igen. „Az baj”, felelte. Faggatóztam, mi történt, de tiltakozott, nem szeretné elmondani. Présbe szorult a szívem, de fegyelmeztem magam, kivételesen nem adtam elő a „nekem bármit elmondhatsz” apai magánszámomat. Ráadtam a bukósisakot, és csak annyit kérdeztem, mi az oka, hogy nem meséli el a csúnya álmot. Nem felelt. Már hazafelé tekertünk, amikor megsimogatta a hátam, és azt mondta, „féltelek, bimbiapám, nem szeretném, hogy te is szomorú legyél”.”
Megjelent a Nők Lapja május 17-i számában. Grecsó Krisztián posztolta.
Kép: saját - itt egy nyúl alakú pocsolyát néztünk, jó sokáig.
